Kapcsolatok és önbizalom 2.

Mit észlelhetünk?

Izgat minket a technológia, de hagyjuk neki, hogy olyan helyekre vigyen, ahova mi nem is akarunk menni.

A kis eszközeink, amit telefonnak hívnak, mindig ott lapulnak zsebeinkben, és olyan komoly jelentőséggel bírnak pszichológiai értelemben, hogy nem csak azt változtatja meg amit teszünk, hanem azt is akik vagyunk. Néhány évvel ezelőtt, ezt amit teszünk, nagyon furcsának találtuk volna, vagy zavarónak, ám igen nagy gyorsasággal vált hétköznapi dologgá.

Az emberek manapság már gyakran emaileznek vagy sms-eznek vállalati gyűléseken. Facebookoznak az órákon , előadásokon, vagy tulajdonképpen bármilyen elfoglaltság alatt. A szülők is sms-eznek ebéd, és vacsora közben, közben pedig gyermekeik arról panaszkodnak, hogy nem foglalkoznak velük eleget. Ugyanakkor ezek a gyerekek nem adják meg egymásnak a kellő figyelmet.

Miért is számít mindez?

Azért fontos, mert jelenleg fejjel megyünk a falnak. Abban az értelemben, ahogy egymáshoz viszonyulunk. Abban az értelemben is, ahogy magunkkal bánunk. Kezdünk hozzászokni egy újabb létformához: a társas magányhoz. Mindent akarunk, de közben semmit sem. Magunk akarjuk eldönteni hogy ide, vagy oda menjünk, mert az a legfontosabb, hogy mi dönthessünk. Tehát, el akarsz menni arra a gyűlésre, de csak arra akarod fordítani a figyelmedet, ami téged érdekel. Van, akinek ez megfelel, de az is előfordul, hogy elrejtőzünk egymás elől, még úgyis, ha közben folyamatosan tartjuk a kapcsolatot.

Mi a baj a beszélgetéssel?

Amikor arról kérdezik az embereket, hogy: “Mi a baj a beszélgetéssel?” Azt válaszolják: “Na majd én elmondom, mi a baj vele. Az, hogy sok embernek nincs ehhez önbizalma, mert valódi időben játszódik le, és így nem tudod uralni, hogy mit fogsz mondani.” Tehát ez a lényeg! Sms, email, posztolás, az összes ilyesmi lehetővé teszi azt, hogy úgy nyilvánuljunk meg, mint amilyenek lenni akarunk! Kijavíthatjuk, beleértve azt is, hogy akár ki is törölhetjük, ami pedig azt jelenti, hogy retusálhatjuk az arcunkat, a hangunkat, a testünket — nem kicsit, nem nagyon, csak amennyire kell.

Az emberi kapcsolatok – és az önbizalom

Az emberi kapcsolatok gazdagok, de ugyanakkor zavarosak is. Ezt tisztítjuk a technológia segítségével. Amikor ezt tesszük, feláldozzuk a társalgást, a kapcsolódás érdekében. Rövidre vágjuk magunkat. Idővel pedig megfeledkezünk arról, hogy mi is az a valódi törődés.

Újra és újra azt halljuk, “Inkább írok, mint beszélek” és emiatt csorbul a személyes kommunikációnkba vetett önbizalmunk. És közben meg azt látjuk, hogy az emberek annyira hozzászoktak ahhoz, hogy röviden, gyorsan kiszálljanak a valódi beszélgetésekből, annyira hozzászoktak ahhoz, hogy kevéssel is beérik, hogy már majdnem ott tartanak, hogy hajlandóak lennének szinte eltekinteni mindennemű emberi kapcsolattól! A Waze és a Google Maps túlzott használata miatt csorbul a tájékozódási képességeinkbe vetett önbizalmunk.

Robotokat fejlesztenek, amiket társasági robotoknak nevezünk. Ezeket kifejezetten arra építik, hogy partnereink legyenek. Ennyire elveszett volna a bizalom, hogy egymás parterei is lehetnénk? A robotok nem képesek az együttérzésre, nem ismerik a halált, a szeretetet, nincsenek tudatában az életnek.

Mi az oka annak, hogy ide jutottunk?

A technológia ott csíp minket fülön, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk. Magányosan élünk, félünk az intimitástól. Ezért a közösségi oldalaktól kezdve a társasági robotokig mindent bevetünk, ami egy kicsit is ad a társasági érzésből.

Ezek a kütyük a zsebeinkben hatással vannak a szívünkre, és az elménkre. 3 önbizalmi fantáziánkat is kielégítik. Az első, hogy magunk fogjuk tudni irányítani a figyelmünket. A második, hogy mindig meg fognak hallgatni. A harmadik pedig, hogy soha többet nem kell egyedül lennünk. Mert abban a pillanatban, ahogy az emberek magukra maradnak nyugtalanná válnak, és elkezdnek pánikolni. Gondoljunk csak azokra, akik mondjuk sorban állnak a boltokban, vagy a piros jelzőlámpánál várakoznak. Ezekben a pillanatokban „Magunkra maradunk” és elkezdünk kapcsolódni.

Mire használjuk a kommunikációs technológiát?

Arra, hogy meghatározzuk önmagunkat azáltal, hogy megosztjuk érzéseinket, illetve gondolatainkat. Rengeteget posztolunk manapság a közösségi oldalakra, és nagyon sok felesleges álbarátokat szerünk internetes felületeken. Ezzel is a magány érzését próbáljuk magunkban elnyomni.

Mikor válunk elszigeteltté? (szeparációs szorongás, és önbizalom)

Induljunk ki abból, hogy az egyik legnagyobb félelem, és szorongás a szeparációs félelem. Azt a paradoxont kell feloldanunk, hogy az ember evolúciósan együttműködésre van bedrótozva. Bármelyikünk egyedül elpusztulna. Emellett a paradoxon az, hogy ki kell fejlesztenünk magunkban az egyedüllétre való képességet. A magánynak is van egy célja, ami az, hogy megtaláld önmagadat, aminek segítségével utána megtalálhass másokat, hogy valódi szeretet, kapcsolatot alakíthass ki.  Ha nincs meg bennünk az egyedüllétre való képesség, másokhoz fordulunk azért, hogy enyhíteni tudjuk a szorongásunkat. Ilyenkor nem vagyunk képesek arra, hogy ezeket a személyeket értékelni tudjuk a saját valójukban. Ez olyan mintha pótalkatrészt használnánk. Abba az álomba ringatjuk magunkat, hogy a felületes, és folyamatos kapcsolattartás eredménye az lesz, hogy nem leszünk magányosak. Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz. Kezdjünk el úgy nézni az egyedüllétre, mintha egy jó dolog lenne. Adjunk neki egy lehetőséget.  A paradoxon az, hogy ameddig nem vagyunk képesek egyedül lenni, addig magányosak leszünk.

A kommunikáció szépségei

Mutassuk meg gyermekeinknek is, hogy milyen értékes dolog a kommunikáció. Teremtsünk helyet a beszélgetéseknek, (például konyha) egy közös ebéd, vagy vacsora alatt, és beszélgessünk. Tegyük ugyan ezt a munkahelyünkön is. Tényleg nagy szükségünk van arra, hogy igazán egymásra figyelve meghallgassuk egymást.