Az önbizalom az időérzékelésünk és a fókuszunk

Manapság egy nagyon rohanó világban élünk. Folyton jár az agyunk, mindig csinálunk valamit.

Mikor szakítottál utoljára időt arra, hogy semmit se csinálj? Csak 10 zavartalan perc. Semmi e-mailezés, SMS-ezés, semmi internet, tv, evés, alvás, olvasás, jövő tervezés.

Az elménkről lesz most szó. A legnagyobb kincsünkről, amely meghatározza az életünket. Elménken múlik az is, hogy koncentráltak, kreatívak, spontánok lehessünk, és mindenben a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból. És mindezek ellenére keveset törődünk vele. Annyi időt sem fordítunk rá, mint a kocsinkra, a ruházatunkra, a hajunkra.

Ez oda vezet, hogy feszültek, stresszesek vagyunk. Olyannyira szétszórttá válunk, hogy már nem is vagyunk jelen abban a világban, amelyben élünk. Kihagyjuk a legfontosabb dolgokat számunkra. Mindenki azt hiszi, hogy az élet már csak ilyen. Ennek pedig nem így kellene lennie.

A stresszt mindenki másképp próbálja kezelni. Vannak, akik beletemetkeznek a munkába, mert az elvonja a figyelmüket. Mások a barátok és a család felé fordulnak támogatásért. Megint mások, akik a pohár fenekére néznek, vagy gyógyszert szednek.

Nem értékeljük eléggé a jelent.

Hétköznapi dolognak tűnhet, de nagyon kevés időt töltünk a jelenben. Harvardi kutatók publikáltak egy cikket, melyben azt írják, hogy az elménk az idő 47 százalékát a múltba, vagy a jövőbe való merengéssel, gondolatokba mélyedten tölti. A gondolatok állandó elkalandozása oka a boldogtalanságnak is.  Ez ellen tennünk kell! Meg kell találnunk az egyensúlyt, a fókuszált relaxációt, mely megengedi, hogy a gondolataink jöjjenek-menjenek anélkül, hogy kibillentenének mint máskor.

Stressz ellen – meditáljunk

Sokan azt hiszik, hogy a meditáció  csak a gondolatok megállításáról szól, csak arról, hogy megszabaduljunk az érzéseinktől, hogy  teljesen irányítsuk az elménket, holott másról is van még szó. Arról inkább, hogy hátralépünk, hogy tisztábban lássuk a gondolatainkat és érzéseink jövés-menését anélkül, hogy mérlegelnénk őket – ellazulva, de fókuszált elmével.

Önbizalomhiány, és nyugtalanító gondolatok

Miközben azon igyekszünk, hogy elsajátítsuk a tudatosságot, gyakran eltérít bennünket valamilyen gondolat. Mondjuk, hogy ez itt egy nyugtalanító gondolat. Szóval, minden rendben van, és akkor észrevesszük ezt a nyugtalanító gondolatot, és azt mondjuk magunknak: “azta, nem is tudtam, hogy ez a dolog aggaszt engem”. Aztán visszatér az ember hozzá, megismétli: “Nézd már, aggódom. Nahát, csakugyan aggódom. Hűha, mennyi aggodalom!” És mielőtt kettőig számolnánk, már amiatt aggódunk, hogy mennyire aggódunk. Csak akkor szabadulhatunk meg ezektől a történetektől és gondolatsémáktól, ha megtanuljuk úgy szemlélni elménket, ahogyan kell. Ha az ember nekiül, és elkezdi ilyen módon figyelni az elmét, sokféle sémát vehet észre. Van olyan elme, amelyik tele van nyugtalansággal és folyton ez megy. Nem csoda, hogy ültünkben sem tudunk teljesen nyugton maradni, ha az elménk ilyen. Van, hogy egy elme egyhangú és unalmas, csaknem mechanikus, és mintha csak ennyi volna benne: felkelés, munka, evés, alvás, felkelés, munka… És van olyan, hogy csak egy apró, de idegesítő gondolat jár körbe és körbe és körbe és körbe az elmében. Közismert, mégis kevesen gyakorolják azt, hogy a meditáció, vagyis gondolataink megfigyelé se lehetőséget ad arra, hogy hátralépjünk, hogy más perspektívából nézzünk, és lássuk, hogy a dolgok nem mindig olyanok, amilyennek látszanak.

Mi a megoldás?  A stressz oldása, és az önbizalom növelése

Nem változtathatunk meg minden apró mozzanatot, történést az életünkben, de változtathatunk azon, hogy ezeket hogyan éljük meg. Ezt a lehetőséget adja meg a meditáció, a tudatosság. Mindössze napi 10 percre van szükség: hátralépni egyet, megbarátkozni a jelen pillanattal, azért, hogy megtapasztalhassuk az összpontosítás, a nyugalom, érzetét az életünkben.

Manapság mindenki az önbizalomról, az önértékelésről, és az önbecsülésről beszél. Vajon hány olyan könyv jelent meg, amelynek a címében bent volt a “önbizalom” szó. Rengeteg…Nagy érdeklődés övezi az önbizalom témáját a kutatók körében. Sokan adnak tanácsot az önbizalom javításával kapcsolatban. Mindenki szeretné boldogabbá tenni az embereket. De ennek a munkafolyamnak az ellenére számos kognitív csapda létezik, amik szinte lehetetlenné teszik, hogy világosan gondolkozzunk a önbizalomról.

A két csapda

Az első ilyen kognitív csapda az, hogy nem akarjuk elismerni az önbizalom komplexitását. Kiderül, hogy a önbizalom szó mára értelmét vesztette, mert kevesen értik az önbizalom – lemondások-múltbéli sikerek összefüggését. A második csapda a jelenbeli tapasztalás és a szelektív emlékezetünk, azaz, hogy használjuk a fokuszáló énünket? Önbizalommal teltek vagyunk-e  most az életünkben vagy éppen nem, és hogy önbizalommal néztünk-e korábban a szembejövő problémákra, azaz elégedettek vagyunk-e a korábbi teljesítményeinkkel. Nagyon nehéz kihívás esetén gondolj arra:”Lehet, hogy feladom, de nem most ….”

Tapasztaló én, emlékező én

Magunkról és másokról is csak a különböző “én”-ek keretei között tudunk gondolkodni. Kahnemann szerint Létezik egy tapasztaló én, aki a jelenben él, és ismeri a jelent, képes újra átélni a múltat, de lényegében csak a jelen létezik a számára. A tapasztaló énnel találkozik az orvos  amikor az orvos azt kérdezi: “Fáj, ha itt megérintem?” És van az emlékező én, ami nem más, mint aki megjegyzi a dolgokat, és megőrzi az életünk történetét. Ezzel találkozik az orvos, mikor azt kérdezi: “Hogy érezte magát mostanában?”.Két különböző entitás van, a tapasztaló én és az emlékező én, és a kettő közötti összezavarodás részben magyarázza a önbizalom fogalma körüli zűrzavart.

Az emlékező én a nagy mesélő és ebből épül fel a saját identitásunk. Nem csak akkor mesélünk történeteket, amikor nekilátunk, hogy történeteket meséljünk. A memóriánk meséli nekünk el a történeteket, vagyis, amit megtartottunk a tapasztalatainkból, azok a saját történeteink(ld.Noah  Harrrari ).

A két énünk közötti konfliktus

Gyakran van egy közvetlen konfliktus a tapasztaló én és az emlékező én között. Mi határozza meg a történeteinket? Ez igaz azokra a történetekre, amiket a memóriánk szállít nekünk, és igaz azokra a történetekre is, amiket kitalálunk. A történeteket a változásaink, a jelentős pillanataink, és a végződésük határozza meg.

A tapasztaló én folyamatosan éli az életét. Átéli a pillanatokat, egyiket a másik után. Azt kérdezzük: Mi lesz ezekkel a pillanatokkal? A válasz az, hogy örökre elvesznek, Kahnemann szerint a pszichológiai jelen körülbelül három másodpercig tart. Ami azt jelenti, hogy egy életben kb. 600 millió van belőle. Egy hónapban kb 600 000. A legtöbbjük nem hagy nyomot. Legtöbbjüket teljesen figyelmen kívül hagyja az emlékező én. És mégis az az érzésünk, hogy valahogy számítanak, hogy ami a tapasztalás ezen pillanataiban történik, az az életünk. Az a véges erőforrás, amit eltöltünk, amíg itt vagyunk e földön. És hogy hogyan töltjük el, az is lényeges, de ez nem az a történet, amit az emlékező én megőriz számunkra.

Tehát az emlékező én, és a tapasztaló én nagyon különbözik egymástól.

A legnagyobb különbség köztük az idő kezelése. Most ért végett a nyár, ezért vissza gondolhatunk a nyaralásunkra, a tapasztaló én nézőpontjából, ha nyaraltunk, és a második hét éppen olyan jó, mint az első, akkor a kéthetes vakáció kétszer olyan jó, mint az egyhetes vakáció. Az emlékező én nem így működik. Az emlékező én számára egy kéthetes nyaralás alig jobb, mint egy egyhetes nyaralás, mert nincsenek további új emlékek. Nem változott meg a történet. És így igazából az idő az a kritikus változó, ami megkülönbözteti az emlékező ént a tapasztaló éntől. Az időnek nagyon kevés hatása van a történetre. Az emlékező én többet is tesz annál, hogy emlékezik és történeteket mesél. Igazából ez hozza a döntéseket, mert ha például van egy páciens, aki két különböző orvosnál is volt és el kell döntenie, melyiket válassza, akkor azt fogja választani, amelyikhez kevésbé rossz emlékei kötődnek, és ezt az orvost fogja választani. A tapasztaló énnek nincsen szava ebben a döntésben. Igazából nem tapasztalatok között választunk, hanem tapasztalatok emlékei között. Még amikor a jövőről gondolkodunk, akkor sem tapasztalatokként gondolunk a jövőnkre. A jövőnkre előrevetített emlékek formájában gondolunk. Igazából úgy is tekinthetjük a dolgot, mint az emlékező én zsarnokságát, és gondolhatunk úgy az emlékező énre, ami valahogy vonszolja maga után a tapasztaló ént olyan tapasztalatokon át, amire a tapasztaló énnek nincs szüksége.

Amikor nyaralni megyünk, leginkább azért megyünk nyaralni, hogy kiszolgáljuk az emlékező énünket, felmerül a kérdés: miért fektetünk akkora súlyt az emlékekre a tapasztalatokhoz képest?

Önbizalom fogalma

A két énünk pedig kétféle önbizalom-fogalmat jelent. Igazából kétféle önbizalom-fogalom van, amit alkalmazhatunk, mindegyik énhez egy. Megkérdezhetjük: Mennyire van most önbizalma az éppen tapasztaló énünknek? Ha az emlékező én önbizalmát kérdezzük, az egy teljesen más dolog. Itt nem arról van szó, hogy milyen önbizalommal telve élt valaki, hanem arról, hogy mennyire elégedett az önbizalmával, amikor a korábbi problémáira gondol. Ez egészen más.